Rég volt már komolyabb poszt. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy mit és hogyan osszak meg. Életem jelenleg egy fura nyugalmi fázisban van. Volt egy hónapja egy Anathema vonatkozású írás, abban írtam, hogy jelenleg a Storm Before the Calm állapotban vagyok. Ezt most megfordítanám, Calm before the storm. Nem látom még mi jön, de várom.

Viszont tegnap felerősödött bennem egy érzés, amit mindenképpen tudnotok kell. Ez pedig arról szól, hogy mit tudok adni, miért akarok még adni, miért nem akarom feladni. Hogy ezt lemerjem írni, azért kellettek erős löketek. Nem volt elég az, hogy ezt a csoportot megcsináltam, az csak az első lépés. Kellenek az élettől kapott lágy inspirációk, vagy ordas nagy pofonok is ahhoz, hogy egy-egy dolgot a "falon kívülre" merjek helyezni.

Ilyen volt Imi barátom halála, is akiről volt is egy poszt a csoportban. Napokban volt a temetése, ami az egyik legnagyobb sokk volt számomra az utóbbi időben. Ugyanakkor az egyik legfelszabadítóbb érzés is, az egyik legmegnyugtatóbb lezárás. Ne értésétek félre, a legkevésbé sem örülök, hogy ő meghalt, de sikerült magamban lezárnom egy elég régi és nagy sebet, ami egy kurva jelentős lépés a gyógyulásom felé.

Aztán ott volt a tegnap délutánom, ahogy egy kedves kis három órát töltöttem el a Honvéd kórház Belgyógyászatán ( részletek privátban akit érdekel). Mindig siralmas egy kórház hangulata, de ebben az amúgy is leterhelt, Covidos időszakban, aztán extra nagy negatív az amit itt kaphat az ember, csak attól ha maga köré néz. De itt tanulja meg igazán értékelni a legapróbb jó dolgokat is. Amikor látom magam előtt, a kb huszadik órája talpon lévő nővér vérvörös szemét, a fáradtságtól kisírt arcát, ahogy erején felül próbál mosolyogni a betegekre, hogy legalább nekik legyen valami jó, akkor jövök rá igazán, hogy örülni kell annak amim van. Örülni kell annak, amim lehet, amiért még van értelem nem feladni.

Tegnap este neki álltam szelektálni az életemben. Kisöpörtem a szociális térből azokat az emlékeket amik visszahúztak. Kidobtam azokat a fizikális emlékeket is, amik nap mint nap arra emlékeztettek, mi nem akarok maradni. Elengedtem azokat az embereket, akik rajtam keresztül másztak fel, akik csak kihasználtak a saját lelki nyugalmukért.

Lecsupaszítottam az életemet. Most olyan fura ürességet érzek, amit még nem tudok megmondani, hogy jó vagy rossz. De tudom, hogy ez egy szükséges lépés volt, ahhoz hogy tovább tudjak lépni.
Ez nem azt jelenti, hogy innentől nem akarok adni senkinek semmit, csak annyit, hogy most vagyok ott ahol lennem kell. Itt vagytok 27-en akiktől nem félek, akiknek mindig számít a véleménye, az érzése, a gondolatai.
Egyik legnagyobb hibám az volt eddigi életemben, hogy sosem gondoltam igazán magamra. Válogatás nélkül akartam mindig mindenkinek segíteni, mert így nem kellett a saját problémáimmal foglalkozni. Amik szép lassan engem őröltek fel belülről.

Tegnap éjjel alaposan átgondoltam mindent (jah igen megint nem aludtam..:D ), és szilárdan áll most előttem a kép, hogy akkor lehetek igazán önmagam, ha kifelé megtanulok mosolyt színlelni az olyan embereknek, akik nem hasznosak számomra, míg befelé élem meg az igazi álmaimat. Ezeket az álmokat pedig csak nektek vagyok most hajlandó átadni.  Ti vagytok azok, akikkel közösen tudok előre haladni. Mert továbbra is adni akarok, anélkül nem lennék önmagam. Csak már megválogatom kinek. És ha engeditek, hogy adjak nektek magamból, akkor én is rengeteget fogok kapni tőletek.
Van még miért küzdenem, ha fel akarnám adni, már rég megtehettem volna, de sokkal erősebb bennem a győzni akarás, mint a vereség elfogadása.

Vannak napok, amikor melóból haza esve nem történik semmi. Csak fekszem itthon az ágyamban és bámulom a plafont. Várom a csodát, várom az áttörést. Ilyenkor folyton azon agyalok, hogy mit is várok el ettől az egésztől ami most velem történik, miért is várok egyáltalán. Aztán rájövök, hogy azért mert most ezt kell tennem. Ezt érzem helyesnek. Nagyon sokszor ez a"semmi" ami most van, rengeteg fájdalmat okoz, de még ha kurva nehéz is át kell vészelni. A legnehezebb dolog amit meg kell most tennem, hogy minden szar ellenére türelmesnek kell maradnom. A türelem meg egy olyan erény, amit az az ember nem kaphat meg aki elfogadja a vereséget.
Minden egyes nappal, amikor kitartok az ösztönös, szívem által diktált vágyak mellett,akkor is ha az éppen aktuálisan fáj,  egyre erősebb leszek és egyre biztosabb vagyok benne, hogy van még mit adnom, van még miért küzdenem. Talán a második blog bejegyzésben volt szó a Dream Theater, Learning to Live című dalának rám gyakorolt hatásairól. Ott hangzik el a I won't give up, till I no more to give sor. Ez az életfilozófiám. Ez vagyok én.

Messze nem vagyok még jól, közel sincs itt a boldogság, de megvan az út. Ezen az úton pedig minden apró rezdülés egy új remény kezdete. Az út ott indult, hogy lökést kaptam ezt a zárt csoportot létrehozni, ezeket a bejegyzéseket nektek megírni. Azóta pedig történtek olyan dolgok, amiért megéri tovább gyalogolni tovább várni.
Mindenkinek köszönöm az eddigi jelenlétét, az eddigi szerepét, aki csak egy kicsit is kirángatott az önmarcangolásból.
Továbbra is lesznek, mélypontjaim, és lesznek jobb napjaim, de ígérem minden egyes leheletemmel azért fogok küzdeni, hogy egyre kevesebb legyen a mélypont. És ne féljetek Ti sem kérni tőlem. Mint írtam, akkor leszek igazán újra önmagam, ha nektek akik a legfontosabbak vagytok most, én is adhatok.

Lehet, hogy mostanában kevesebb lesz a poszt. Ez egy ilyen időszak, arccal a jövőbe tekintek, és reménykedem a legjobban. Hagyom, hogy csordogáljon a folyó a saját medrében. Én pedig haladok vele, mert ott vár a végén a boldogság, amiért küzdök, amire várok, amiért nem fogom feladni.

A legvégére pedig legyen itt egy kis Devin. Hogy miért?  Egyrészt ő az élő bizonyíték az ufók létezésére. Másrészt az ő zenéje az ami az elmúlt napokban, hetekben átsegít az olyan időszakokon amikor nem történik semmi. Hihetetlen mennyiségű energia, pozitív löket van a szövegeiben, az előadásmódjában, a vizuális tartalomban. Devin most a drogom.. Legyen nektek is.
A Spirits Will Collide pedig egyszerűen a legszebb dal amit valaha ezen a földön zenész írt. Nem érdekel, hogy nem férfias, de nem tudom úgy végig hallgatni, hogy ne könnyezném meg. 

Receive the pain, but this isn't where this ends…
Don't you forget that you are perfect
Don't you forget just who we are
We're strong enough!