Több mint egy hónapja nem volt már blog bejegyzés, ne haragudjatok. Többször akartam neki futni annak, mi is történt velem a legutóbbi alkalom óta, de nem ment. Amikor elindítottam ezt a blogot, akkor úgy gondoltam közel jártam annak a szakadéknak az aljához, amiben voltam. Hát ez közel sem volt így. De ezt csak mostanra tudom biztosan. Volt még lejjebb bőven. Eggyel kevesebben lettünk a csoportban, és ez ahogy telnek a napok fáj egyre jobban.

Te félsz, látom félsz, pedig ugyanúgy vágysz, ugyanazt kérsz!

Az ember társas lény, akármennyire is küzd ellene, akárhogyan beszéli be magának, hogy jó egyedül, nem az. Ez velem sincs másképp. De rájöttem arra, hogy akkor nyerhetek, ha nem remélek, nem vágyok. Mert akkor nem bízom el magam, nem alakítom a sorsom, hanem megélem. Évekkel ezelőtt mikor hasonló cipőben voltam, úgy járkáltam fel mindenféle társkeresőre, hogy mindig azt vártam mikor jön végre valaki, és amikor megismertem valakit, azt hittem, hogy na majd ő lesz az.. Persze, ez sosem jött be. Ilyen esetben nem jó ha vannak az embernek elvárásai, mert akkor nagy eséllyel csalódik. Most máshogy álltam az egészhez...

Fekszem a földön a fejemet döntöm neki a semmiségnek. Elfogy a tér és üvölt a szél,hogy végre felébredjek.

Egyszer csak jött valaki, aki más volt. Más volt mert anélkül is tudott rám hatni, hogy én ezt akartam volna. Kiragadott egy "pillanatra" a hétköznapi szürkeségből. Akartam, hogy megismerhessem, akartam, hogy megismerjen. Még mindig nem vártam semmit, csak jó volt végre egy nem csak intellektuálisan de emocionálisan is érett lánnyal beszélgetni. Nekem is lökést adott az, hogy kitárjam kicsit magam, ne akarjak mindenáron lent ragadni a sötétségben.  Többek között ennek az impulzusnak az eredménye ez a csoport is. Ráeszméltem, hogy szükségem van erre a maroknyi emberre, hogy kicsit önmagam lehessek, és haladjak egy jobb úton

Hol voltál, amikor egyedül maradtam a sötétben? Hol jártál, amikor minden percben magammal küzdöttem?
Hol voltál, amikor az üvöltésem törte meg az éjszakát? Hol jártál, amikor senki se hitte, hogy túl közel a halál?

Elkezdtem hinni. Legelsősorban magamban, hogy van értelme megint valamiért küzdeni. Van kiért küzdeni. Mert közel sem volt ez egyszerű eset. Nem arról szólt, hogy két ember találkozik, és jaj de jó. Két nagyon rossz passzban lévő ember találkozott, és az, hogy ez működjön esetleg, ahhoz rengeteg mindenen kellett volna átjutni. Hatalmas hullámok tarkították az elmúlt pár hónapot, hol fent, hol lent, hol nagyon jó volt, hol nagyon rossz. De végre valamiért megérte küzdeni...Volt valami remény...

Álomból köddé lett a táj.Levegőt adott, de ez fojt meg...

És amikor már sok hullámhegy és völgy után tényleg kezdtem elhinni, hogy akár történhet valami pozitív is velem, velünk, megint jött a nagy tökön rúgás, de úgy tűnik ez most végleges. Pont az az érzés rúg a szakadékba, ami elkezdett onnan kiemelni.,..

Te vagy a súly, ami húz, ami elnyeli mindenem. Te vagy a sors és a vég, a fekete részem!

Tartják, hogy az idő megold mindent. Ez szerintem csak egy erős közelítés, de most még ebben sem hiszek. Mert napról napra egyre jobban bánt egy olyan valami elvesztése, ami igazán sosem volt az enyém. Mert a remény halála sokkal rosszabb érzés mint a reménytelenség. Néha csak úgy telnek a napok és sodródok, néha megint éjjeleket forgolódok át és azon agyalok mi lehetett volna ha...

Eltűnt a kötelék már, szublimált az álom. Mer' az úton, amit te mutattál, egyedül kell járnom.

Hogy mi volt rossz? Én? Nem hiszen. Ő? Nem! Az idő? Igen. Sajnos tipikus esete a rossz időzítésnek.És ettől talán csak még inkább bánt. Mert tudom, hogy lett volna lehetőség a boldogságomra, az övére. Megérhette volna leküzdeni az összes akadályt, még ha a jövő sosem biztos. Csak a jelen volt rosszkor. És ezzel most nem tudok mit kezdeni. Tehetetlenül várok arra, merre is tovább..

Én még élek, még ugyanúgy lélegzem, még valamit várok. Épp csak látni akartam a napvilágot.
Élek, még ugyanúgy lélegzem, még valamit várok. Próbáltam magamba szívni a boldogságot.

Hogy megbántam e, hogy ez történt velem? Tök jó lenne azt mondani, hogy igen, de nem megy. Azért sem, mert voltak előnyös hatásai is. Például ez a csoport. Azt sem bántam meg, hogy végül újra elkezdtem hinni. Amíg tartott jó volt, még ha ez igazából csak pillanatokban mérhető. Haragszom e valakire? Nem... Könnyebb lenne talán, de ez sem megy..

Nem tudhatom, hogy a holnap merre jár. Nem ismerhetem az évek jelszavát. Nem tudhatom, hogy az óránk
még hány kört jár, de itt van egy perc, kérlek, vedd el, hogy sose legyek egyedül már!

Hogy van e ennek az egész sztorinak folytatása azt nem tudhatom. A remény egy csalfa kurva. Akkor is kitart, ha az agyam ellenkezik. Rengeteg fájdalommal járt az elmúlt időszak. Ezért is tűntem el hosszabb időre. Még is a mai napig reménykedek, hogy valami megváltozik, ami még az időt is át tudja írni...

Fáradt szívünk között csak nő a táv, Addig nézlek, amíg végül alig ismerek rád.

Eggyel kevesebben lettünk a csoportban. Nincs már itt.. Ez rettentően fáj. Nem is találtam emiatt igazán a célt, de nem szeretném abbahagyni az írást sem, mert amúgy tényleg tud segíteni, főleg, ha kapok tőletek valamiféle visszajelzést. Most ennyi tellett.. Páran tudtátok, hogy mi is zajlik, kivel is zajlik, végig kísértetek, támogattatok, vagy éppen szidtatok. Ezekért is nagyon hálás vagyok. Még is jobban örülnék, ha még mindig 28an lennénk... Talán majd egyszer újra...

Nem fáj, Köpd le az arcom hogyha látsz. Most elvehetnéd mindenem, Hiszen úgysem fáj már semmi sem.

Most már talán tényleg nincs lejjebb. Maradt a csalfa remény, és egy pár boldog nap emlékképe...
A rémálom is álom csak azt ébren is meg lehet élni....