Sziasztok. Először is elnézést kérek, hogy több mint egy évig nem volt élet a blogban, pedig illett volna néha-néha jelentkeznem. Nem azt mondom, hogy nem lett volna miről írni, de annyira pörgött az élet körülöttem, hogy időm és energiám nem volt nagyon. Most is nagy a rohanás, de egy olyan szürreális és váratlan dolog történt az életemben, amit ha nem írhatok ki magamból akkor falnak megyek.
Szokták mondani, hogy mindig akkor történnek a legjobb dolgok az ember életében amikor nem számít rá. Nálam ráadásul ez hatványozottan igaz. Nem, hogy nem számítottam rá, de még csak annyi esélye sem volt erre az egészre, mint megnyerni a lottó főnyereményt. Szóval lehet fel kéne adni egy szelvényt :D Azt sem merem biztosra állítani, hogy ez egy jó dolog, mert olyan hirtelen és mélyen kavarta fel az állóvizet, ráadásul olyan abszurd az egész szituáció, hogy egy pár forgatókönyvíró könyörögne a receptért.
Ahogy ilyenkor az lenni szokott, mint minden sztori ez is úgy kezdődik, hogy megismertem egy lányt... Még a sablon romantika is megvan benne: Mellém állt a bárpultnál, a pultos odalépett hozzá, kérdezte mit kér. Ő kedvesen jelezte, hogy én voltam ott előbb, engem szolgáljon ki először. Én ezt megköszöntem, kikértem a kis italom, majd mondtam a pultosnak, hogy akkor a hölgynek is egyet amit iszik. /Gentlemen manners lvl 100 /
Kedvesen elfogadta az italt, bemutatkoztunk, majd mondta, hogy egyedül tartózkodik ezen a rendezvényen, szívesen csatlakozna hozzám ha nem gond. /sicc, persze, hogy nem gond/.
Leültünk egy szabad asztalhoz, ami végül egy majdnem 7 órás maratoni beszélgetésbe torkollott. Az egész angolul zajlott, ugyanis a romantikus bejegyzésem ihletője nem magyar. Itt viszont nem mondhatok több információt a kilétéről egyelőre, mert nem egy átlagos hétköznapi emberről beszélünk.
Idegtépő fal kaparásom egyik oka is pontosan ez. Nem csak egy lány a szomszéd utcából, faluból, országból. Hanem egy olyan valaki akit rengetegen ismernek. Ismerkedésünk első órájában fel is tette a kérdést, hogy amúgy én ismerem e őt? Persze mondtam, de direkt nem hoztam fel a témát, mert nem az érdekelt engem, hogy ki az az ember akit a média gépezet a világ elé tárt, hanem az érdekel, ki az a lány aki egyszerűen, átlagosan kishazánk egy fesztiválján a VIP büfében épp velem iszogat. Az ember érdekel a média reflexió mögött, és ezt komolyan is gondoltam. Már csak azért is, mert tényleg volt benne első pillanattól kezdve valami nagyon emberi, nagyon közvetlen kisugárzás ami megfogott.
Ettől a pillanattól kezdve pedig a mi beszélgetésünk is nagyon megváltozott. Elmondta, hogy rettentően őrül, hogy végre így tud valaki ismeretlennel beszélgetni, hogy nem róla van végig szó, és hogy belőle is az igazi énje után érdeklődők. Tudja magáról pontosan, hogy egyre ismertebb a világon, de ő ennek ellenére is szeretne minél inkább a háttérben maradni, és nem kiszolgáltatva lenni celeb orientált média fogaskerekeknek. Mert nem akar celeb lenni. És miután ő is rájött, hogy engem tényleg az igazi személyisége érdekel, a beszélgetésünk egy csapásra barátivá vált, mely a hajnalig tartó zárásig ki is tartott. Sőt, néha-néha már valami fura emocionálisabb kapcsolat is felütötte a fejét.
Úgy búcsúzott, hogy nem gondolta volna, hogy így alakul az estéje, de ha már ilyen jó volt, akkor szívesen megadja a privát elérhetőségét, elkérte az enyémet is, hátha még fogunk beszélni.
Hazafelé azon gondolkodtam, hogy merjek e majd neki írni, vagy fog e ő keresni, hiszen annyira out of my class ember, hogy még mindig nem hittem el azt amit saját magam tapasztaltam.
Aztán pár nappal később a újabb csavar érkezett. Épp fizetésért unatkozom a melóban mikor csöng a telefonom. Külföldi előhívó. Az ilyeneket nem szoktam felvenni, de most nem tudtam úrrá lenni a kísértésnek. Ő volt az, gondolta jelentkezik, hogy tudjam tényleg komolyan gondolta azt amit mondott, hogy szeretne még velem beszélgetni, jobban megismerkedni.
Itt esett le a tantusz, mit esett, zuhant, hogy ez valóban megtörténik velem.
Első találkozásunknak már három hete, az utóbbi egy hétben pedig már nap mint nap beszélünk telefonon és írásban is. Elég szorosan kezdünk részei lenni egymás életének. Ahogy fogalmazott én lettem a való élethez fűződő egyik legerősebb kapcsolódási pontja. Amolyan normális, átlagember mentsvár a média kereszttűzében. Ahol különösen jól jön, hogy ismeretségi körünkben nulla a kapcsolódási pont, nem is egy országból vagyunk, így a lehető legnyugodtabban tudunk egymással beszélgetni. Nem kell attól félni, hogy az egész kitudódik, és az megöli az egész helyzet emberségét, privátságát, romantikáját. Ugyanakkor nem egyoldalú a dolog, már az elején leszögezte, hogy ez nem kihasználás a részéről, őt is ugyanúgy érdekli mi van velem, kéri, hogy meséljek magamról a napomról. Egy jól működő, tisztán bizalmon alapuló emberi kapcsolatot építünk ki, ami ki tudja hova vezet.
És itt jön az újabb fordulat. Mert tényleg nem tudom hova vezet ez az egész. Egyértelmű jelei vannak annak, hogy ebben az egészben nem csak baráti érzések vannak. Mindkét oldalról több van benne. Pár napja tőle hangzott el, hogy hiányzom neki, és jó lenne mihamarabb újra találkozni, ami nyilván az ő nagyon szoros menetrendje miatt nehéz lesz, de kitalál rá valamit. És ezt oly annyira komolyan gondolta, hogy úgy néz ki, ki is talált. Ha minden jól megy hamarosan újra találkozunk. Ez pedig nyilván már másfajta találkozó lesz mint a legelső volt.
Nagyon jól érzem magam amikor vele beszélgetek. Tényleg léteznek váratlan és megmagyarázhatatlan dolgok, mint ez a találkozás is. De eléggé meg is rémiszt, és ez a félelem az ami miatt ezt így le kellett írnom Nektek.
Hiszen abszolút out of my class a csaj. Ugyanakkor tudom jól, hogy normális emberek között, valódi bizalmon és érzelmeken alapuló kapcsolatokban, nem számít a társadalmi ranglétrán való elhelyezkedés, nem számítanak a financiális különbségek, nem számítanak az oda vetülő reflektorfények vakításai. De attól még rémisztő a szitu.
Egyelőre úgy érzem magam mint Joseph Heller legendás regényének főhőse. Akár merre viszem tovább fejben a sztorit, a másik véglet elbukik a körülmények miatt. Ez pedig jelenleg a 22-es csapdája.
Persze a következő találkozás valamerre elmozdítja ezt az egészet, de addig is kicsit jól esett leírni a gondolataimat. A napi beszélgetések vele, meg amúgy is jól esnek. És akármi lesz azért ez már így is megérte. Ahogy Ő írta nekem minap: It really conforts me to hear your voice...
És van egy tanulsága is az egésznek. Nincs olyan, hogy lehetetlen, mert én egy ilyet is annak hittem eddig, aztán láss csodát, nagyon messze az otthonától, egy véletlennek köszönhetően beáll mellém a bárpulthoz...
