Vannak azok napok, amikor kicsit minden szürkébb. Lehetek akármennyire pozitív és céltudatos, nem lehet mindennap jó. Ez az elmúlt két nap is ilyen. Tegnap megint kicsit önmagammal maradtam, ami nem feltétlen jó. Semmi szociális interakció, semmi külső hatás nem ért. Csak teltek a percek, az órák, bambultam ki magamból és nem értettem mi történik. Nem értettem, hogy hogy lehetek ilyen gyors ütemben egyszer fent és egyszer lent. Mint egy rossz hullámvasút. Pedig utálom a hullámvasutakat...
Amikor ennyire egyedül maradok, a szomszédos erdőbe járok le, kicsit sétálni, gondolkozni, csak úgy elmerengeni a tájban. Tegnap is így tettem. Szerintem négy órát simán elkóvályogtam. Annyira el tudtam magamtól és a valóságtól szakadni, hogy azt sem vettem észre, hogy esik az eső.. Bőrig áztam, de ez sem tudott érdekelni. Megint egy mélypont volt.. Megint nem értettem mit keresek itt, miért is küzdök, mért nem hagyom, hogy sodorjon el az élet aztán lesz ami lesz...
A ma se kezdődött jobban. A szar esős idő eleve lenyomja az ember hangulatát. Továbbra sem találtam a helyem, nem voltak meg azok az apró pozitív szikrák, amik ilyenkor segítenek...Üres lélekkel folytak el megint előttem a percek...Pedig nem ezt akarom...
Aztán valamikor délután megláttam egy képet, egy idézettel. Az állt rajta, hogy "Csak rajtad múlik, hogy átmész a hídon, vagy felégeted azt". Ez egyrészt igaz, másrészt jobban elgondolkodtatott.
Az idézet szerint két híd van. Amin átmehetek, vagy amit felgyújthatok.
Az amelyiknek égnie kell, az minden kétséget kizárólag a múlt hídja, vagy hídjai. Én is felégettem mostanság egy párat. Még ha nehéz is meggyújtani, boldogsággal néztem, ahogy az utolsó gerendája is a semmibe vész, annak ami eddig a múltba kötött.
Az a híd amin átmehetek, egy "jelenhíd", egy lehetőség, egy kikövezett megoldás az új felé. Kényelmes, ott van, nem kell semmit tenni, csak átsétálni rajta és megnézni mi vár a túloldalon. Nem tagadom, volt pár ilyen híd is előttem az elmúlt időszakban, de sosem mentem át rajta, még csak nem is léptem rá. Nem érzem sajátomnak az olyan megoldásokat, amiket nem tudok irányítani. Ezek a hidak azoknak valók, akik félnek az ismeretlentől, és csak a biztonságra játszanak. Sokkal könnyebb lenne az életem, ha ilyen ember lennék. De sokkal szarabb ember is lennék, egy olyan ember, aki nem érdemli meg azt amiért jelenleg is küzd.
Szóval akkor van egy harmadik híd is? Igen van...
Az a híd amit én építek fel. Minek elégedjek meg egyetlen cseppel a tengerből, ha enyém lehet az egész óceán is? A saját hidamat építem. Hogy nehéz-e? A legnehezebb dolog amit eddigi életemben csináltam. Küzdeni kell a széllel, a hullámokkal, egyedül kell egy olyan utat építeni a túlpartra, ami aztán megáll, és nem omlik össze alattam. Ez az építkezés teszi ki a nagy részét minden napomnak az utóbbi hetekben, hónapokban.
Volt aki azt mondta nekem, de kurva jó vagyok, hogy ezt vállalom és felnéz rám ezért. De ez csak féligazság. Én sem érzem mindig, hogy átérek oda ahová vágyom a híddal. Vannak napok, mint a tegnapi és a mai is részben, amikor elengedném magam az épülő hídról és hagynám, hogy velem együtt a mélybe hulljon...
Aztán még sem... Építem tovább. Miért? Mert a legnehezebben véghez vitt dolgokból lesznek a legnagyobb sikerek. Találtam egy pontot a túloldalt ahová akarom, hogy a híd vezessen. És ez a híd amit magamnak tudok építeni, oda ahová igazán vágyom, lesz a híd , ami aztán kibír bármit, elvisz bárhová, keresztül az örökkévalóságon.
Akkor most jó e vagy sem, hogy ezt csinálom? Egyszer fent, egyszer lent ,de soha semmit nem akartam , hogy ennyire sikerüljön. Ezt a partot már itt hagytam. Ég mögöttem pár híd, az előre kikövezettet messze elkerülöm. Építem tovább a sajátom. Hiszem a túloldalt várhat az a boldogság, ami miatt az ilyen szar napokat is mint a tegnapi, megéri végigcsinálni és nem feladni..
Between tomorrow and today
There is a bridge across forever
