Van egy érdekes utóhatása annak, ha közel kerülsz a halálhoz. Sokkal tisztábban látod utána a dolgokat, sokkal jobban tudod értékelni az apró örömöket is. Nem egészen egy órája igen közel kerültem hozzá. Elég félelmetes, amikor hazafelé suhanok a Váci úton, majd a szembe sávba történik egy ráfutásos baleset, amit a mögötte érkező húsz tonnás kamion csak kikerüléssel tud elkerülni. Nah itt kerültem negyed másodpercre se, egy olyan állapottól, amiben biztos vagyok, hogy az élettel össze egyeztethetetlen.

Negyed másodperc, és alig harminc méter. Ennyi időm volt mindenre. Hogy miért vagyok most itt, miért írom ezeket a sorokat? Bevallom én sem tudom. Lélekjelenlét, reflex, és és a zsírúj fékeim. Ezekben keresném a választ.

Kanyarodjunk vissza  két hetet az időben. Már egy ideje éreztem, hogy az autómon a fékek, nagyobb erőhatásnál, nem működnek jól. De mivel mostanság csak a városban vezettem, ott is átlagosan húsz kilométer per órával a dugóban, még nem volt olyan vészes a dolog. Aztán nem is olyan régen, ha csak egy szemvillanásnyi időre, talán úgy tűnt, újra boldogság költözhet az életemben. Többek között ennek köszönhetően döntöttem el, hogy ideje a fékek cseréjének. Mert a boldogsággal azt is akartam, hogy csak úgy menjünk, suhanjunk az országúton. Ott már azért nagyobb tempónál, főleg nem egyedül az autóban, nem árt ha az ember meg tud állni.
Kellett ez a külső hatás, ez a parányi reménykép, hogy meghozzam azt a döntést, most kell ezt a felújítást elvégezni...

És így már minden mai történés is más fényben tűnik fel. Ha nincs ott az esély a boldogságomra, akkor nem hiszem, hogy most kicserélem a fékeket. Ha nem cserélem ki, akkor pedig nincs az az isten, hogy most ezeket a sorokat írhatom.  Szóval, ennek az apró reménysugárnak is köszönhetem, hogy most élek. De, hogy most boldog vagyok e? Nem, hiszen a boldogság végül nem jött még el. Akkor, miért is élek?

Mindig van egy ok-okozat. Csak mint a fenti példa is mutatja, nem mindig egyértelmű. Itt vagyok, megúsztam. Igaz mind a négy gumim kuka, mert kockásra fékeztem őket, a mellkasomban szerintem napokig ott lesz a biztonsági öv okozta nyom. De élek, mert ezek szerint  van miért, csak az okok nem tiszták..

Kicsit úgy érzem most magam, mint egy macska akinek vajas kenyeret kötöttek a hátára.  Nem tud leesni, nem tud megbékélni. Pörög, időtlen időkön át a jó és a rossz impulzusok között....