Van egy érdekes utóhatása annak, ha közel kerülsz a halálhoz. Sokkal tisztábban látod utána a dolgokat, sokkal jobban tudod értékelni az apró örömöket is. Nem egészen egy órája igen közel kerültem hozzá. Elég félelmetes, amikor hazafelé suhanok a Váci úton, majd a szembe sávba történik egy ráfutásos baleset, amit a mögötte érkező húsz tonnás kamion csak kikerüléssel tud elkerülni. Nah itt kerültem negyed másodpercre se, egy olyan állapottól, amiben biztos vagyok, hogy az élettel össze egyeztethetetlen.

"Az élet olyan mint egy doboz bonbon: Az ember nem tudhatja mit vesz belőle." Mindenki ismeri a Forrest Gump című film legendás mondását. Hogy ez mennyire igaz, mennyire időtlen , azt szinte kifejezni sem lehet. Nap mint nap a saját bőrömön tapasztalom, az élet váratlan húzásait, hatásait.

Kicsit elhanyagoltam a blogot, ne haragudjatok, cserébe ez most hosszabb lesz. Az embernek vannak jobb, rosszabb napjai, sőt egyesen szörnyű napjai is, amikor semmi nem segíthet csak a magány. Ilyenkor bezárkózunk saját kis világunkban és csak átvészelünk. Legtöbbször zenével tesszük ezt. Mindenkinek van olyan zenéje, ami hangulattól függetlenül feloldja, vagy megnyugtatja őt. Habár mindenevőnek tarom magam, nem nagyon vannak műfaji korlátaim, ha magam alatt vagyok csak és kizárólag a dark világ legsötétebb bugyraiban turkálok.

Délután kicsit autókáztam a Dunakanyarban. Eredeti terveimben az szerepelt, hogy vezetés közben rongyosra hallgatom a Depeche Mode berlini koncertfelvételét, ami az egyik legzseniálisabb live performance amit valaha  videóra vettek. Aztán mégis csak elkezdtem váltogatni a zenéim között, mikor egyszer csak megszólalt a Dream Theater Images & Words lemezének zárótétele, a Learning to Live

Van valami szép és megnyugtató a Covid miatt lezárt városban. Valami leírhatatlan, megfoghatatlan, nyugtató hatású miliő járja be ilyenkor Budapest utcáit. Elhihetitek, nekem is nagyon hiányzik a pezsgés, az éjszakai kocsmázások, a koncertek, most mégis valamiért jól esett a kihalt utcákon hazafelé suhanni.

Na hello!

Először is üdv mindenkinek itt, aki hajlandó volt csatlakozni az újonnan indított zárt csoportomba. Egy ideje már gondolkodtam azon, hogy létre akarok hozni valami személyesebb, meghittebb kis közösséget, akiknek tényleg szívesen írom le a gondolataimat. Most úgy a vakvilágba nem posztolnám ki az arckönyvbe, mert nem tartozik minden emberre, meg szerintem nem is érdekel mindenkit. Már maga a Facebook is idegesít néha, de maradni kell, mert zenekari dolgok, fotózásos cuccok miatt használni kell. (már ha lehetne ugye koncertet fotózni).. Viszont szükségem van egy kis magán klubra, ahol nincsenek korlátok, nincsenek rejtegetni való dolgok. Sok szar történt mostanában velem, valahol ezt le kell írni...